Szeretem, meg tudom, hogy ő is szeret, de akkor se értem. Állandóan beleköt valamibe, most is meséltem neki, hogy tök jó volt a suli, erre valami jelentéktelen dolgon elkezd ordítani, mintha legalábbis valami személyes sértés érte volna. Vagy pl. ráordítottam a macskára, bekiabál a konyhából, hogy "mivan?", mondom a macskának szóltam... Erre ő: "Jól van, bocs, hogy élek!" WTF?! Most éppen náthás, én segítek neki meg minden, de ha nekem van bajom, az szerinte nincs is. Vegyük pl. a diszkalkuliát, már negyedikben szólt neki a tanárom, hogy valami nem oké és utána kéne nézni, de "nincs semmi baja, csak lusta" alapon nem tett semmit, most 15 évesen meg egy elsős számolási készségével bírok, és csak az iskola foglalkozik az egésszel... Vagy: kértem, hogy vegyen laktózmentes tejet (tudom, hogy drága, de kb. kéthetente innék), erre megveszi a simát, amit amúgy nem ihatok, de szerinte ez sem igaz... Aztán egy hét múlva ordítani fog velem, amiért a tej megint a hűtőben romlott meg, ő ugyanis sosem iszik... Most ezeket (és a hasonlókat) miért csinálja mégis? Beszélni nem lehet vele rendesen, mert akkor megint ordítani kezd.