Hozzáértők válaszait szeretném kérni a témában. Mire a végére érek, magam sem gondolom, hogy normális vagyok, de szükségem lenne több hitre ebben a dologban. Születésem óta egyedüllétre kényszerülök sok dologban, de emiatt nem éreztem még magam magányosnak, nagyon szeretem a társaságot is persze. Mostanában válaszokat keresek, de nem értek még hozzá, csak azt tudom, érzem nagyon, h mindenemmel egyetlen ember felé haladok, legalábbis szeretnék, annál is inkább, mivel egyre nagyobb szükségem van arra, aki fizikai jelenléte nélkül sem hagyta, hogy én egyedül érezzem magam ebben a világban, míg meg nem találjuk egymást. Ez így varázslatosan hangzik, de én akkor is hiszek benne :) Elvarázsoltam magam. Sok szépet olvastam ilyenekről. Arra volt szükségem, megtaláltak. Lassan apáca leszek, annyi férfit utasítottam vissza, csupán, mert tudtam pici jelekből, hogy nem ő az. Sosem bántam meg és amint megtanítottak kapcsolatok mindarra, amit tudnom kellett, éreztem végére értem. Aztán jöttünk egymásnak MI, olyannal, amiben nem is hittem. Megszűntette körülöttünk a külvilágot, lelassította az időt, és mintha a szívünkbe döfte volna valaki nyilait akaratunkon kívül, mert nem tudtuk elkerülni, kivédeni, némán is érteni egymást, bármiféle eszköz bevetése nélkül. Épp más dolgunk volt és felháborító is volt, de ellene sem voltunk, és talán azért, hogy még erősebbek lehessünk, minden azt susogta, még találkozunk, ezt hallottam, de olyan nehéz elhinni. Elengedtük egymást, az el nem engedés, összetartozás közben kicsit nehezebben, de mint akik külön is együtt tudnak lenni, próbáltuk elfogadni, hogy a sors szerint még nem állunk készen, s mintha a jövőből jöttünk, s a múltba távoztunk volna, vagy fordítva :) vagy össze-vissza, mintha mindig is itt lett volna, csupán térben, miután, mintha egy álomból ébredtem volna, amit senki más nem látott, egyedül mi. Lehet hinni abban ami a levegőben volt? Mi vezetjük, vonzzuk egymást? Vagy csak én vonzom őt, yin-ként?Egymáshoz vezetnek útjaink ez után is? Válaszaitokat előre is köszönöm!