Eszek. Nézem a nőket. Aztán beállok táncolni. Az egyik senhora egy fura aromájú cigarettát dug a számba. Beleszívok.

Nők érkeznek, lányok, asszonyok vegyesen., Hajuk lágyan a nyakukba omlik, karcsú alakjukon játszik a holdfény. Halk zene szól, lenge ruháik meglibbennek a tengerpati széltől. Táncolni kezdenek, vibrál a levegő, boldognak tűnnek.

A szomszéd villában dolgozó brazil alkalmazottak ünnepelnek. Valakinek szülinapja van. A tengerparton tűz ég. Húst sütnek. A zene rengeteg lábat és kezet mozgat. Kicsit félénken pislogok kifelé a szememből. Az egyik fekete asszonyság a kezembe nyom egy tál husit, és a társaságba invitál....

Hm. Olyan kellemes itt a levegő,a lemenő nap fénye tűzbe borítja az óceánt,s én ámulva csendesen nézem,ahogy lassan eltűnik a horizonton,s közben arra gondolok,milyen apró örömök is boldog pillanatokat,perceket, adhatnak egy embernek.Gondolataimban hagyom,hogy az idő végtelen hatalmú fotósa egy arra járó turista képében,megörökitsen engem ott a függőágyban, àtadva ezzel a múlandót a végtelennek,hogy évekkel később amikor rànézek a képre,tudjam az az ember még ma is ott van a függőágyban az idő végtelen tengerpartján a naplemete örök fényében. A lágy szellő vérpezsditő ritmusokat hoz felém,s én hagyom,hogy magával ragadjon. Nézem a csillagok végtelenjét s tudom csak egy porszem vagyok,de a vilàgmindenség ilyen apró porszemekből jött létre mint én. Kikecmergek az ágyból s a telehold fényénél sétálok a parton,a zene irányába...