Mikor letértem az útról, pontosan tudtam, hogy ahova lépek, ott nem nô virág. Néztem jobbra, balra, és a lidércfény kicsalta szemembôl a lámpavilág-romantikát. Tök sötét lett minden. Szakadt ingem gallérját felhajtom, megrázom magam, megyek tovább senki sincsen viharon túl, szélcsenden innen Aztán nekiláttam újra, pokoli zsákmánnyal a zsebemben átgondoltam, hogy lesz a folytatás A koboldok dögkútja és a szentlélek koszorúja között van itt egy szimpatikus nyúlcsapás. Így hát elindulok rajta, nem nézek se jobbra se balra, csak hazafelé, egyenesen, kaland a karma, Kicsi kincsem viharon túl, szélcsenden innen. Na szóval szeretlek én Élet, mert te olyan jó vagy hozzám. Ha néha el is vettél, késôbb mindent bepótoltál, Lenn a sliccem viharon túl, szélcsenden innen